Hajrá, Hazai !

Sajtó - Írások rólunk, sajtóközlemények | Írások rólunk

Új Kelet 1998. január 5.

Ez itt mégsem a reklám helye
Kézy Béla (Új Kelet)

Szinte kinyílt a zsebemben a bicska, amikor egy országos nagyrendezvényen egyik országos napilapunk - melynek nevében a "magyar" szó is benne foglaltatik - tulajdonosa örömmel, ám nem minden fölényesség nélkül, és persze németül számolt be a lap eredményeiről és arról, hogy újabban az elektronikus médiumok területén is teret nyertek Magyarországon. Attól sem voltam túlságosan elragadtatva, amikor az egyik budapesti rendezvényszervező cég megyénkbeli rendezvényeire a hostesseket, a pincéreket, és természetesen az ételeket és italokat is Budapestről szállította.

Ezért is van, hogy talán kicsit szokatlan vásárlói filozófia kezd bennem kialakulni az utóbbi időben. Valami furcsa dacból előnyben kezdem részesíteni a magyar termékeket. Még ezen belül is felállítottam egy rangsort. A legelső szempont, hogy a termék Magyarországon készüljön. A következő, hogy lehetőleg kizárólag vagy meghatározóan magyar tulajdonban legyen a cég. Ha pedig még a mi megyénkben működik is, a tulajdonosa is megyei, az igazán kivételes pozitív diszkriminációt élvez vásárlási döntéseimnél. Megvallom, egyetlen pillantásra sem méltatom a Danone-termékeket, örömmel veszem viszont a Szabolcstej produktumait, s nekem akkor is a piros pettyes lesz az igazi, ha az eperjóhoz aranyláncot mellékelnek. Én, kérem, a Divius rabja vagyok, örülök persze, hogy van Pepsi meg Coca - leginkább azonban csak a reklámfilmjeiket élvezem, mert azok is kiválók -, s ha már szénsavas üdítőkre vágyom, hát hazait, megyeit veszek, még ha ezzel ki is zárom magam az össznépi kupakgyűjtésből. Ha nem a szénsavasra szomjazom, csak az EKO termékeit fogyasztom. Vágyom egy jutalomra a nap végén, és szeretem az élet habos oldalát is. Megvallom, néha jólesik egy klasszikus unikum, de sokkal szívesebben megiszom egy Várda keserűt. Ha rajtam múlna, minden hazai szállodában nem welcome drinket, hanem isten hozott italt kínálnék, s az természetesen a kisvárdaiak szatmári szilvája vagy az új almapálinka volna. Van az olyan jó, mint a whisky vagy a calvados. Örülök, ha Kárpát-hús-termékeket vagy jóféle vállaji füstölt árut fogyaszthatok. Ha traktorom lenne, bizonyára Taurus-abroncsokon gurulna, még akkor is, ha a megyei gyár már a franciáké. Szamos-cipőben is jól érezné magát a lábam, s a Vásárosnaményban készült öltönyöket is kellemes viselni. Az autóm természetesen Opel Astra, ha futná nagyobbra, Audit vennék, természetesen olyat, amelynek Magyarországon gyártották a motorját. Elégedett vagyok persze a "mi autónk" minőségével is, remélem, hogy minden autóstársam a kisvárdai halogén izzókat használja, és a lakásokban is a Tungsram-fényforrások ontják a világosságot.

Persze, bárki azt mondhatja most, hogy egy vásárlásnál az ár-érték arányt, s nem az érzelmeket kell figyelembe venni. Én azonban örömmel vállalom az érzelmes vásárló szerepét. Sajnos, szomorúan tapasztalom, hogy a külföldi turistaparadicsomokban is egyre inkább a nagy nemzetközi étel-ital kínálat dominál, mint a helybéli. Én azonban ott is érzelmileg fogyasztok. Görögországban sem eszem pizzát, hamburgert, de elmajszolom a gyrost, s ha betérek egy étterembe, nem az angol reggelire vágyom, hanem a napszaktól függően keresek valami helyi specialitást, aperitívnek is Metaxát iszom, ha van ottani sör, azt öblítem rá, s bár nem vagyok nagy borivó, szívesen elkvaterkázok az ottani borok mellett. Ragaszkodom ahhoz is, hogy a külföldről hozott ajándékaim - még ha tömegáruk is - az adott országban készüljenek és jellemzők legyenek.

Lehet, hogy a szakmabeliek megvádolnak majd azzal, hogy valamiféle szubjektív reklámírást körítettem. Én azt gondolom, ez vállalható. Múltba vesző történelmi tanulmányimból emlékszem arra, hogy a múlt század első felében volt Magyarországon egy mozgalom, amely arra buzdított, hogy a hazai árukat részesítsék előnyben a magyar vásárlók. Minden árun jelezték is, hogy itthon készült. Az akciónak akkora sikere volt, hogy néhány külföldi cég megpróbálkozott a hamisítással is. Közszájon forgott egy történet arról, hogy egy osztrák gyártó kissé elírta a "honi posztó" védjegyet, s "honi poszló" lett belőle, ami aztán jókora presztízs- és anyagi veszteséget okozott a hamisság kitalálóinak. A magyar áruk védelmének ma is van mozgalma, ár eredményei egyelőre szerények. Talán jó lenne minden magyar vásárlónak lehetősége és tehetőssége szerint beszállni ebbe a mozgalomba. Akkor ugyanis a magyar munkaerő jut munkához, nő a vásárlóerő, az adóbevétel, s ez még akkor is jó, ha a magyar gyárak egy része külföldi tulajdonban van.

vissza lap tetejére